Alvéról senki sem tudott.
Minden áldott reggel ott állt a kertben az ablak alatt, a párkányba kapaszkodva, lábujjhegyen, és csak nézett azokkal a hatalmas, kék szemeivel. Moran ezt nem szerette benne, pontosabban nem tudta eldönteni, hogy szereti-e, mert Alvéra nem lehetett haragudni. Úgysem érdekelte volna. Azt mindenesetre nem szerette, hogy arra ébred, hogy valaki csak úgy nézi.
Moran sohasem tudta meg, ki volt Alve, egyáltalán, hogy fiú-e vagy lány? Alig egy hajszállal volt csak alacsonyabb nála, selymes, hirtelenszőke haja volt, és valószerűtlenül sima bőre. Moran később erre emlékezett a legjobban, a lehetetlenül sima bőrére, és arra a furcsán idegenszerű hangjára, amiből pont úgy nem lehetett megállapítani a nemét, mint az arcából. Egyszerűen nem lehetett. De ez nem is volt érdekes.
Alve közelében semmi sem volt érdekes többé.
Ott állt minden reggel az ablakban, és csendben figyelte, ahogy Moran álmosan, a szemét dörgölve kikászálódik az ágyból, lábára húzza a cipőjét, és ügyetlenül átbotorkál a szobán az ajtóhoz. Moran az első néhány ilyen alkalommal még megpróbálta szóra bírni, de Alve csak nézett rá, valahogy furcsán üres tekintettel, mintha nem is értené őt, ezért Moran inkább feladta. Később aztán már azzal sem igyekezett különösebben, hogy ne várassa meg. Minden reggel rendesen megmosdott, megreggelizett, felfrissítette az almot a nyulak alatt, megetette a csirkéket, néha még a fejésben is segített, csak aztán eredt neki a hátsókertnek. Alve pedig mindig megvárta.
Olyankor aztán együtt vágtak neki a ház mögötti dűlőnek, el a szántóföldek mellett, egészen a régi folyómederig. Itt kezdődött az Erdő is, az a hatalmas rengeteg, ami az utazók szerint mesze-mesze nyugatra húzódik a Birodalom régi határán, egészen a tengerig, és amiről mindenki ezer rettenetes történetet tudott, mégsem történt benne soha semmi igazán különös.
Persze, Morannak az sem volt különös, hogy Alve észrevétlenül el tudott jutni a boszorkányos rúnákkal televésett kerítésen át az ablakáig. Pedig az egész faluban ez volt a legtöbb rúnával és ráolvasással védett ház, mert Moran egyik dédnagyanyja boszorkány volt, aki állítólag még az Erdő ellen is harcolt, és aki egész életében itt lakott ebben a megsüllyedt, fehérre meszelt kis házban, aminek még a falaiba épített gerendák is varázsigéket őriztek. Az egész falu egyetértett benne, hogy nincs az a lidérc, kobold, manó, de még a nagyhatalmú erdei Szellem sem, amelyik képes lenne átlépni a rozoga kapun. Csak az emberek. És Alve, aki ugyan pontosan úgy festett, mint akármelyik gazdag kereskedő nyolcéves fia (vagy lánya?), csak éppen soha, senki se vette észre, hogy reggelente egy órán át várja Morant az ablak alatt a hátsó kertben.
Átkeltek a folyón, pontosabban azon a kis patakon, ami maradt belőle, és felmásztak a meder túloldalán. Innen keskeny, árnyas ösvény vezetett át az Erdő egyik nyúlványán a falu fölötti Dombra. Az öregek azt mondták, régen egy kastély állt itt, amit egy bolond király építtetett, aki csak háborúból háborúba hajszolta a népét, és amikor már nem maradt ellensége, az Erdő ellen fordult. A benne lakó Szellemet azonban nem tudta legyőzni, egész hadseregek tűntek el a néma fák félhomályában. A király dühében felgyújtatta az Erdőt, és a kastélya legmagasabb tornyának erkélyén állva nézte a tüzet, az égig érő lángok vörösre festették az arcát. Ám ekkor furcsa, sziszegő hang hallatszott, valami különös suttogás, amitől megfagyott az ereiben a vér.
- Birodalmad oly hatalmas, hogy nem fér el a föld kerekén. Kerüljön hát a föld alá!
És akkor megnyílt a föld, és elnyelte a bolond királyt tornyostul, kastélyostul, csak ezt a hangával benőtt dombot emelve az irdatlan sír fölé. A Domb tetején pedig, éppen középen, hatalmas ezüsttölgy nőtt, mint valami győzelmi lobogó.
Morant mindig is lenyűgözte és borzongással töltötte el ez a történet, de Alve sejtelmes hangján nem úgy hangzott, mint egy történet, hanem mintha éppen most, éppen velük történne. És ez volt az egyetlen dolog, amit Moran valaha is furcsának talált Alvéval kapcsolatban. Hogy úgy tud mesélni a dolgokról, amik sohasem történtek meg, mintha éppen megtörténnének, újra és újra.
- Kitől halottad ezt a mesét? - kérdezte egyszer Moran. Ott ültek a hatalmas, ős öreg tölgyfa tövében, a szél borzolta harmatos fűben. Nyár eleje volt, a nap jólesően melengette a bőrüket, a virágok illatától terhes levegőben keringő bogarak álmosító zsongása körülölelte őket; a világ gyönyörű volt, friss, tiszta, és végtelenül az övék.
Alve félrebiccentette a fejét, és rámosolygott. Most nem kék volt a szeme, hanem sárga, mély és tompa, mint az olvadt arany.
- Te kitől hallottad?
Moran elgondolkozott ezen egy percre, de nem jutott eszébe.
- Nem tudom - vallotta be végül. Alve nem felelt, csak elfordította a fejét, elnézett a falu felett, el a messzi mezők és dombok felett, el, egészen... Egészen a tengerig. Moran biztos volt benne, hogy akkor látja a tengert, amikor csak akarja. Alve már csak ilyen.
- Szerintem tőlem hallottad először az őrült király legendáját - mondta Alve hirtelen, furcsán álmodozó hangon. Moran meglepődött ezen egy pillanatra, de aztán bólintott. Hát persze, hogy tőle hallotta. Hogy is felejthette el?
- Ez az övé volt - mondta Alve.
- Mi?
- A királyé.
Moran előrébb hajolt egy kissé. Alve felé nyújtott tenyerében apró, színarany iránytű pihent, csipkeszerű metszetekkel az oldalán. Túlságosan is egyszerűnek tűnt egy királyhoz képest.
- Megmutatja az utat a boldogsághoz.
Moran felnőttes komolysággal ráncolta össze a homlokát egy pillanatra.
- Biztos, hogy a királyé volt? - kérdezte hitetlenkedve.
Alve könnyedén a markába szorította az iránytűt, és rámosolygott a kisfiúra.
- Neked adhatom, ha akarod.
Alve sohasem válaszolt igazán Moran kérdéseire.
- Hogy lehet megmutatni az utat a boldogsághoz?
- Nem tudod, mi az az iránytű?
- De tudom - felelte Moran morcosan. Alve nem felelt. Moran gyanakodva nézett fel rá.
- A boldogság északon van?
- Zenél.
Moran megzavarodva nézett rá egy pillanatig.
- Mi?
Alve megint nem felelt, csak felnyitotta az iránytű számlapját. Moran nem láthatta a kezétől, miféle szerkezet rejlik alatta, de a zenét hallhatta.
A leglágyabb, legtisztább dallam volt, amit valaha is hallott. Mintha a szél, a napfény, a lusta, nyári délutánok minden szentsége hangokká olvadt volna össze.
- Az őrült király minden reggel ezt hallgatta.
- Tényleg?
Alve mosolygott.
- Azt mondják, mindig csak király akart lenni, a legnagyobb király és hadvezér, és az is lett.
- De elnyelte a föld.
Alve huncutul nevetett rá, kivillantva apró, kutyaszerűen hegyes fogait. Moran kábultan nézett rá. Alve mosolya is furcsa volt. Nem emberi.
De hát Alve már csak ilyen.
- Akarod?
Moran rámeredt a felé nyújtott iránytűre.
Moran fáradtan nyitotta ki a szemeit. Odakint megint esett, az esőcseppek monoton kopogása az üvegen elbágyasztotta.
Elszundított, megint elszundított.
- Irana!
A szobában hideg volt, a tűzhely rég kialudt. A nedves falak kellemetlen, savanyú káposzta szagot árasztottak.
- Irana! - Morant meglepte a saját hangja reszelős erőtlensége. Irana így biztosan nem hallja meg. Megpróbált feljebb ülni az ágyon, a durva pokróc lecsúszott a válláról, és az ágy fájdalmasan megreccsent a súlya alatt. Moran végtelenül öregnek és kimerültnek érezte magát.
- Irana!
Nem kapott választ.
Valahogy fel kell melegednie.
Tekintete óvatosan körbejárt a félhomályos szobában, a rozoga kredencen, a széknek használt hordón, a padlóra szórt, használhatatlanná kopott rongyokon, és végül a sarokban halomba hányt ruhákon állapodott meg. Irana varrónő volt, két választással. Végül a cérnát választotta, és inkább éhezett. De minden kidobott rongyot összegyűjtött, hogy megvarrja őket. A ruhái voltak a mindene.
Irana már csak ilyen.
Moran most szerette volna elégetni őket, hogy felmelegedjen, de képtelen volt felkelni az ágyból.
- Irana!
Moran megremegett, és óvatosan visszahúzta magára a takarót, de nem segített. Át volt fagyva, alig érezte az ujjait. Előbb kellett volna felébrednie rá, hogy fázik, akkor mostanra talán már Irana is meghallotta volna a kiabálását. Hiába, mindig is lassú ember volt. Lomha, lassú gondolkodású parasztember.
- Irana? - emelte fel a fejét, és nem tévedett, valóban nyílt az ajtó. De nem Irana lépett be rajta, hanem Alve.
Ugyanúgy festett, mint sok-sok évvel azelőtt. Mint azon a napon, amikor Moran utoljára látta őt, amikor az iránytűt adta neki. Ugyanaz a borvörös köpenyke volt rajta, az aranyszállal hímzett övvel, ugyanaz a finom bőrnadrág és puha bőrcsizma, ugyanaz a tintakék ing, és ugyanolyan volt az arca is, az a furcsán tökéletes, meghatározhatatlan arc. Az egyetlen, ami más volt, hogy Alve is felnőtt. Alig egy hajszállal lehetett alacsonyabb, mint Moran lett volna, ha fel tud kelni. De képtelen volt felkelni.
Alve rámosolygott, a tekintete huncutul csillogott a szemébe hulló szőke haja mögött, és Moran csak bambán visszamosolygott rá.
- Visszaadod az iránytűmet? - kérdezte Alve barátságosan. Mintha nem is telt volna el azóta negyven év. Moran meggyötört arcán megremegett a mosoly. Alve kedélyesen folytatta.
- Nem sok hasznát vetted, igaz?
- Nem is mutat utat a boldogsághoz.
- Nekem mutat. - Alve mosolyogva közelebb lépett hozzá, hogy Moran láthatta az apró, hegyes kis fogait.
- Minden gyerek olyan butuska, Moran, de te, te igazán nagyon-nagyon butuska vagy, igaz?
- De nem mutat...
Alve megint rámosolygott, és nekilátott, hogy egy kupacba hordja a szobában szanaszét dobált rongyokat. Moran takaróját is lehúzta róla.
- Te-tennél egy kicsit a tü-tűzre? - dünnyögte Moran bátortalanul. Alve a fejét csóválta.
- Mind fáztok, mindig csak fáztok. - A szobácska közepére húzta a hordót is, köré szórva a ruhákat. - Egy erdőtűz sem elég nektek... A Pokol sem elég néktek. Ajj-hajj! Kihűlt szívek, ajj-hajj, sötét szívek ajj-hajj, meleg fények áznak, égnek, százak merednek az égnek, ajj-hajj...
Moran csodálkozva hallgatta az ismerős dallamot, dúdolni is tudta volna Alvéval, de azt már nem tudta, honnan olyan ismerős. Egészen addig nem, amíg Alve könnyedén mellé nem lépett, és elő nem húzta a párnája alól az iránytűt. Morannak akkor eszébe jutott.
- Elromlott - mondta mentegetőzve, és igyekezett feljebb tornászni magát az ágyon.
Alve összeráncolta a szemöldökét, és megforgatta a kezében az iránytűt, aztán félrebiccentett fejjel újra Moranra nézett, de nem szólt semmit. Moran erőlködve úja megszólalt.
- Elromlott. Nem mutat semmit.
- A bolond király jól használta.
- De nem mutat...
- Mit kértél tőle, Moran?
Moran visszasüllyedt a szalmára, egészen kicsire húzva össze magát. Olyan volt most, mint egy megszidott kisgyerek. Egy ötven éves kisgyerek, aki ráncosra sírta az arcát. Alve barátságosan mosolygott, de nem szólt semmit, várt, amíg ez a lassú fiú megtalálja a szavakat.
- Azt hittem, másnap is eljössz. Mindig jöttél.
Alve arcán elhalványult a mosoly. Moran rongyos csomóvá gömbölyödve remegett a szalmaágyon. Alve nézte még egy percig, aztán összecsukta az ujjait az iránytű felett, és mikor újra kinyitotta, az már nem volt sehol. Moran nem vette észre. Sosem vett észre semmi furcsát.
Alve mellett az ember sohasem vesz észre igazán semmi furcsát.
Alve már csak ilyen.
- Tennél egy kicsit a tűzre? - mondta Moran újra, reménykedve. Alve meg sem hallotta.
- Tudod, milyen egy jó iránytű? - kérdezte elgondolkodva. Moran szeme felcsillant.
- Mesélsz nekem, Alve?
- A bolond király tudta. A jó iránytű mindig irányt mutat.
- De el-elromlott. A tűzre, ha tennél...
- Tűz? - Alve szemében furcsa fény csillant, ahogy Moranra pillantott. - a Tűz csak utána jött. Tudod, egy iránytű mindig a jó irányba mutat, de egy igazán jó iránytű el is visz oda. Ezt mindenki tudja. Csak az úti cél... Rossz helyre menni jó iránytűvel is könnyű. Oda, ahol mindig hideg van, aztán elnyel a föld. A bolond király megesküdött, hogy ő lesz a legnagyobb hadvezér, a leghatalmasabb uralkodó ezen a világon, és az is lett, amikor követni kezdte az iránytű hangját. Ezért fázott folyton, mert Evilág szélén állva, a határvonalon mindig fázik az ember. A Szellemek világában mindig hűvös van, még a királyoknak is.
Elgondolkozva meredt maga elé egy pillanatig, aztán rosszallóan megrázta a fejét.
- Szerintem nem kellett volna azt hinnie, hogy az Erdő is Evilági, és akkor tudhatta volna, hogy már ő a világ ura.
- De elnyelte a föld.
Alve vidáman pillantott a vadul remegő, csillogó szemű Moranra. Most már igazán olyan volt a tekintete, mint kisfiú korában, amikor először hallotta Alve szájából ezt a mesét.
- Senkit se nyel el csak úgy a föld. Még egy iránytűt se. A világ urát se. Engem se.
Elmosolyodott, és Moran hirtelen észrevette, milyen aprók, egyformák és hegyesek a fogai. Egy pillanatig még meglepetten meredt Alvéra, aztán a szeme tágra nyílt a felismeréstől. Alve követhetetlenül gyorsan termett előtte, egészen közel hajolva az öregember arcához, hogy az jól láthatta aranyszínű szemeit.
- Folyton csak fáztok és fáztok - sziszegte halkan. - Akkora tüzet gyújtotok, ami a Másvilág erdejét is lángra lobbantja, ti mégis csak fáztok. Egy iránytűt sem tudtok használni.
Moran teste görcsösen megrándult az Alve hangjában lappangó fékezhetetlen haragtól.
- Mit kértél tőle?
Moran képtelen volt megmozdulni vagy megszólalni. Alve még közelebb hajolt hozzá, hogy arcuk szinte összeért.
- Mit kértél tőle, Moran?
Moran lassan, nagyon lassan lehunyta a szemét.
Alve kifejezéstelen arccal állt az utcán, az esőben, és nézte a házat, úgy morogta maga elé újra és újra.
- Fáztok. Folyton csak fáztok...
Megszokta már, hogy mind őt akarják visszakapni. Minden félős, magányos, vagy túlságosan szelíd kisgyerek, akit valaha is bántottak, különlegesnek akarja érezni magát. Egy különleges barátot akar, olyat, amelyiknek nincs párja, amelyik okosabb, erősebb mindenkinél, még a felnőtteknél is, és aki egyes-egyedül csakis az övé. Mindig, mindvégig ő, Alve áll az iránytű végén, és végül mindig el is jön, ez így működik. De Moran volt az egyetlen, aki semmi mást nem akart, egyszerűen semmit, csak őt. Az iránytű tehát működött, mint mindig, csak épp... minden út ugyanoda vezetett.
Moran persze egész életében nem értette, miért olyan elviselhetetlenül boldogtalan, miért nem talál senkit és semmit, amit szerethetne, ezt Alve világosan érezte most, ahogy magába szívta Moran minden gondolatát ott, a lángoló ház előtt állva. Érezte az évek alatt egyre inkább elharapódzó félelmét, haragját és keserűségét, ami mindvégig megfosztotta őt a pillanat minden örömétől. Zavaros, fakó emlékek árnyéka suhant el a szeme előtt, a fehérre meszelt házacska üres ablaka, a kínzó várakozás évről évre, hogy újra felbukkan az a szőke hajjal keretezett különös arc. Esőtől fényes utcakövek, egy lány meglebbenő szoknyája, ócska, vizezett bor íze a szájában, megannyi egyforma nap és elszalasztott lehetőség tompa visszfénye, a reménytelen, megfoghatatlan vágyakozás csöndes fájdalma napról napra... Moran egész élete a várakozás és a kínzó hiányérzet összefüggéstelen, zavaros epizódjaiból állt. Nem küzdött értük egy pillanatig sem. Alve most úgy szívta ki belőle az életet, hogy még csak nem is küzdött ellene.
Egyszerű volt, Moran nem tiltakozott, amikor azt mondta neki, elveszem a hangod. Nem is igazán értette. De - Alve most már ezt is tudta - a benne rekedt gyermek le volt nyűgözve, amikor Alve ujjaiból apró lángnyelvecskék csaptak elő és lángra lobbantották az összehordott ruhákat, a hordót, az ágy lábát, percek alatt égő pokollá változtatva az egész nyirkos szobát.
Persze, még azt is külön el kellett magyarázni neki, hogy mindez azt jelenti, meg fog halni.
Alve a lehető legegyszerűbb módját választotta ennek. Leült a hordóra, és a tenyerébe támasztotta az arcát. A lángok körbeölelték, végigfutottak a karján, a vállán, és a hajába kaptak, amitől egyszeriben úgy tűnt, mintha most lenne csak teljes, mintha mindig is hiányoztak volna mellőle - belőle? - a lángok. Ott ült, a lassan füstbe és pattogó tűzbe fúló szoba közepén, és mesélt. Elmesélte, hogy a bolond király útja végére ért, amikor ő lett a világ ura, ezért ő, Alve tőle is visszakérte az iránytűt, amire már nem volt szüksége többé, aztán abba a csodálatos dallamba olvasztotta a hangját. A bolond királyt pedig az erdei Szellem bosszújaként elnyelte a föld. Moran persze lenyűgözőnek találta ezt a mesét is, mint mindent, amit Alve valaha is tett vagy mondott. Aztán a maga lassú módján végre azt is megértette, hogy neki sem lesz hangja.
Nem lesz hangja a fájdalomra, amikor Alve elmegy, és a tűz eléri az ágyat. Amikor a füst elönti a torkát, csípi a szemét, amikor a lángok nyaldossák magatehetetlen testét, akkor Alve nem lesz ott. Alve, aki sohasem volt ember, és aki soha, de soha nem fogja elmesélni egyetlen kisfiúnak sem az ő történetét. Hiszen ő, Moran, soha nem tett semmi olyat, amitől mese válhatna belőle. Nem tett semmit, amit más ne tett volna, nem látott semmit, amit más ne látott volna, nem akart semmit, amit más ne akart volna.
Moran már csak ilyen volt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások