Apró, szikrázó csillagok. Folyékony aranycseppek, meleg, szelíd simogatás… Fény. A ritka januári nap andalító, vörösbe hajló fénye, ahogy puhán siklik át Birmingham égbe nyúló házai közt, végig a mindig füstös-ködös utcákon, minduntalan lángra lobbantva egy pillanatra a végtelenségben remegő-táncoló porszemeket, hogy aztán elfáradván, szinte óvatosan csurogjon végig az opálosra piszkolódott ablaküvegen. Végigsimít a párkányon kövületként meredező halott virág fekete csonkjain, aztán egyetlen, utolsó ugrással belibben a szobába. Egy apró kis alak kuporog a színehagyott szőnyegen. Kezét az ablak felé nyújtva, a szemébe sütő napfénytől kissé hunyorogva, elmélyülten bámulja az ujjai közt cikázó fényt. Mintha olvadt arany lenne… Halvány, csöndes mosoly fénylik az arcán, ahogy tenyerével egy pillanatra eltakarja a napot. Hirtelen ökölbe szorul a keze, mintha csak elkapta volna a fénylő gömböt, és most ott lenne a kezében, minden fény és élet forrása…
Gyönyörű játék, a határtalan gyermeki képzelet önfeledt játéka, amit most, hogy végre vége annak a rettenetes ordításnak…
- Matt!
A kisfiú önkéntelenül is összerezzent, és hátra fordult az ajtó felé. Halk, szinte szomorú volt a hang, ami a nevén szólította, és egy cseppet sem haragos, mégis, egyetlen pillanat alatt elszállt tőle az időtlenség varázsa…
Matt felállt a szőnyegről, és nesztelenül az ajtó felé indult. Nem volt ez tudatos óvatoskodás – megszokta, hogy úgy éljen, hogy a lehető legkevésbé legyen észrevehető.
Kilépett a folyosóra, és néhány pillanatra megtorpant, hogy a szeme megszokhassa a hirtelen sötétséget.
- Matt!
A hang a konyhából jött, és most már sürgető volt, mi több, egyenesen türelmetlen. A kisfiú szaporán szedve a lábát újra megindult a folyosón. Alig néhány lépés után azonban megint megtorpant, ezúttal a konyhapult mellett. Zokniban volt, a konyhakő pedig hideg, arra neki nem szabadott rámenni… Kíváncsian emelte fel a fejét. Vele szemben, a hűtőnek támasztva a hátát egy nő ült a földön. Lehajtotta a fejét, szőke hajáról félig már lekopott a festék, látni engedve az eredeti hajszínét. Barna. Pontosan olyan színű, mint a fiúé.
- Hozz egy pohár vizet.
Matt nem felelt. Valami azt súgta neki, most senki sem fogja leszidni, ha zoknistul lép a kőre, ezért sietve besurrant a konyhába, és engedelmesen nekilátott a feladatnak. Nem volt olyan egyszerű, mert sem a pultot nem érte fel rendesen, sem a csapot, így kénytelen volt egy széket húzni maga alá. A nő nem szólt semmit. Matt nem is bánta. Jobb szerette a csendet. Ügyelt hát rá, hogy most se csapjon zajt, épp csak amennyi elkerülhetetlen. A szék úgyis csikorog, ahogy húzza a kövön, és a falban is olyan furcsán zubog a víz, ha megnyitja…
Mikor végzett, óvatosan a pultra tette a poharat míg lemászott a székről, és csak aztán kapta fel újra, óvatosan, két kézzel, hogy ki ne loccsanjon, úgy adta a nő kezébe. Az nem köszönte meg, csak fáradtan felemelte kissé a fejét, hogy inni tudjon. Matt lopva végigmérte. Fehér top volt rajta, amiből kilátszott a vékony, tetovált karja. Egy kígyó volt rárajzolva. Matt sosem szerette azt a kígyót… Most azonban nem a kígyó volt a legfurcsább dolog, hanem a vér. Temérdek vér volt a padlón, néhol már egészen fekete – és csupa vér volt a nő is, a hasa, a combja, a kezei… A kisfiúnak összeszorult a torka a sírástól, így inkább gyorsan lehunyta a szemét, és megpróbált arra gondolni, milyen jó lesz, ha már majd visszamehet a szobába. Talán még nem ment le a nap… nem, biztosan nem, a konyhaablakon még látni, hogy nincs sötét, és…
- Matt.
A gyerek kinyitotta a szemét. A nő most egyenesen rá nézett. Félelmetes volt az arca, sápadt, meggyötört, és szinte reménytelenül kétségbeesett.
- Vidd le a szemetet.
A kisfiú csodálkozva nézett vissza rá, de a másik nem törődött vele. Lassan felemelt maga mellől egy fülénél összekötött, rózsaszínes zacskót. Matt megborzongott, amikor megértette, hogy a vértől olyan rózsaszín.
- Nesze. És ne felejtsd el becsukni a kuka tetejét.
A gyerek bólintott.
- Ott a kulcs a kabátom zsebében.
- Jó.
- Siess vissza.
- Jó.
Elvette a zacskót, de túl nehéz volt, és rögtön elejtette.
Felsírt.
Matt felkiáltott ijedtében, és kihátrált a konyhából. Kétségbeesetten meredt a nőre, de az csak dühösen felszegte a fejét.
- Csak egy… játékbaba. Nem neked való.
Matt nem mozdult, mire hozzátette.
- Apád mérges lesz, ha megint nem lesz levive a szemét.
Erre aztán már Matt is összeszedte magát, és újra felemelte a zacskót, ezúttal már két kézzel ragadva meg a fülét. Így már nem is volt olyan nehéz. Sietve indult az ajtó felé, de a küszöbön megtorpant, mert a nő utána szólt.
- Ki ne merd nyitni. Világos?
- Igen.
- Siess.
Matt nem kérdezett. Az előszobában kikereste a kulcsot a kabátzsebből, és a sajátjába süllyesztette, aztán kilépett az ajtón, és gondosan becsukta maga után. A zacskó még mindig sírt és rángatózott a kezében, így többször is le kellett tennie, mire leért a lépcsőn. Most az egyszer nem bánta, hogy csak a másodikon laknak, nem a negyediken, ahonnan pedig olyan szép lehet este az ég…
Biztosan elemes baba. Mint a távirányítós autó, amit Harley bácsitól kapott karácsonyra. Olyan járóbaba, mint Jennynek van. Azért sír meg rángatózik.
Igaza lehetett, mert mire kiért az utcára, a zacskó elhallgatott. Lehet, hogy lemerült az elem.
Matt elégedetten nézett körbe, de nem volt szerencséje. A kukának, ami mindig az ajtóval szemben állt, most hűlt helye volt.
A házuk, ami négy lépcsőházat foglalt magába, merőlegesen állt a főútra, így a kapu nem az úttestre, hanem egy körülbelül negyven méter hosszú kis utcácskára nyílt. Olyan szűk volt, hogy a kukások autója be sem fért volna rajta. Márpedig valahogy el kell vinni a szemetet… Mattnek hirtelen eszébe jutott, hogy csütörtök van, vagyis a házmester már kigurította a négy nehéz fémládát a főútra, ahol össze tudják szedni.
Ez pedig sajnos azt jelentette, hogy odáig kell elcipelnie a szemeteszacskót.
Matt mégsem bánta. Felnézett az égre. Még mindig tintakék volt, pedig a házak árnyékában már ott lappangott a közelgő éjszaka.
Miféle baba lehet ez? Miért nem adták inkább oda Jennynek, a szomszédban? Biztos örült volna neki… Úgyis állandóan csak babázik. Igen, egészen biztos, hogy örült volna neki…
Hirtelen nagyon kíváncsi lett, hogy miféle játék is lapul abban a zacskóban, de aztán két dolog is az eszébe jutott. Az egyik, hogy szigorúan megtiltották neki, hogy kinyissa, a másik, hogy a zacskó csupa vér… már így is összekente a pólóját, ahogy a lépcsőn maga elé emelte…
Ráadásul nagyon hideg volt, és ő még pulóvert sem húzott.
Sietve megindult hát az utca felé. A sarkon, a házfalnak gurítva ott sorakozott a négy kuka. Legalább kétszer olyan magasak voltak, mint ő, és nagyon nehezen nyílt a tetejük. Matt azonban már gyakorlott szemetesfiú volt, így hát nem zavartatta magát. Az emberek úgyis mindig rendetlenek, és ide dobálják a sörösrekeszeket, meg az üdítők kartondobozait is. Egészen remek kis lépcsőt lehet belőlük építeni… 
Letette a földre a zacskót, és gyorsan neki is látott, hogy tornyot építsen a sok hulladékból. Nehéz volt, mert egy perc alatt átfagytak az ujjai a januári hidegben. Legszívesebben otthagyta volna a zacskót, és visszaszaladt volna a lakásba, de hát azt mondták, be kell csukni a tetőt... vagyis, nyilván nem hagyhatja csak a kuka mellett a szemetet. Meg aztán, onnan úgysem viszik el. Nem, valahogy bele kell tennie…
Végre készen lett. Leugrott a rekesztoronyról, és felkapta a zacskót, aztán újra visszamászott az ideiglenes lépcsőn. Kissé bizonytalanabbul mozgott, mint először, mert egy kicsit félt a magasban, és hát, ugye, mi lesz, ha rosszul lép, és az egész tákolmány leborul?... Végül aztán, a kuka peremébe kapaszkodva csak sikerült megvetnie a lábát. Felemelte a tetőt.
Azaz, emelte volna, de a nehéz fémlemez nem engedett. Matt erőlködve újra megpróbálta odébb billenteni, de nem járt sikerrel. Elfogta az ijedtség. Most hogy mondja majd meg, hogy nem tudta kidobni a szemetet?...
Ebben a pillanatban egy mély, kellemes hang harsant a háta mögül.
- Segítsek? Nehéz neked az a fedél egyedül.
Matt ijedten fordult meg, olyan hirtelen, hogy a zacskó nekicsapódott a kukának.
Másodszor is felsírt. Jobban mondva, ezúttal már csak nyöszörgött…
Az ismeretlen, egy negyven év körüli férfi meghökkenten meredt a fiúra, aztán a zacskóra. Aztán újra a fiúra.
- Mi a…
Villámgyorsan kikapta a gyerek kezéből a zacskót, és feltépte az oldalát. Elszörnyedten tántorodott hátra. Egy vércsatakos, elszürkült arcú újszülött kapkodott levegő után a kezei közt.
- A-a-atya úr… Szent… a…
Remegve, dermedten meredt a rekeszeken ácsorgó, holtra vált kisfiúra.
- Azonnal mentőt hívok…
Idegesen a zsebéhez kapott a telefonja után, és tárcsázott. Matt dermedten nézett rá. Fogalma sem volt, hogy mi történt. Talán eredetileg az övé lett volna az a játékbaba?... De hát a felnőttek nem is…
- …Haló? Igen. Egy szemetes mellett találtam egy újszülöttet, a Rivers és a Hayfield sarkán... Igen, él... sírt… igen. Meleg helyre… igen…
Matt csöndesen lemászott a kuka mellől, és alaposabban is szemügyre vette az idegent. Valóban nem lehetett több negyven évesnél. Rövidre nyírt, sötét haja volt, és hosszú, prémes bőrkabátja. A cipője csillogott, nem volt saras, és a nadrágja sem tűnt túlságosan megviseltnek. Matt sóvárogva nézte még egy pillanatig, aztán felemelte a fejét. A férfi éppen végzett a telefonálással, és megújult döbbenettel nézett a fiúra.
- Te… ho-hol… Hol találtad ezt?
Matt megszeppenten hallgatott. A másik hirtelen észbe kapott. Hiszen ezen a gyereken még egy tisztességes pulóver sincs.
- Gyere. Megmelegszünk szépen a kocsiban.
Fél kezébe kapta az újszülöttet, és amennyire csak tudta, beborította a kabátjával, aztán elkapta a fú karját, és már vonszolta is volna maga után. Mattnek végre megjött a hangja. Teljes erejéből hátra ugrott, kitépve magát a férfi szorításából.
- Ne! Anya... anya azt mondta…
Anya. Mit fog szólni, ha ezt megtudja?... Elsírta magát. A férfi döbbenten meredt rá.
- Itt van az anyád?
Matt zokogva bólintott. A másiknak kellett egy pár pillanat, mire összerakta a darabokat.
- Figyelj… Figyelj csak. Mondd meg nekem szépen, hogy hol laksz? Itt, ebben a nagy házban? - Matt megint bólintott. Túlságosan kedves volt az a hang, hogysem félhetett volna tőle, selymes, szinte simogató… és a kéz is meleg… Ő pedig irtózatosan fázott.
- Hányadik emeleten?
- Má-Második… 
- Hányas szám?
- Kilenc.
- Jól van. Akkor szaladj vissza, meg ne fázz.
Matt még mindig a könnyeivel küszködve csak állt a helyén, és nem mozdult. A másik szemmel láthatóan kezdett teljesen kétségbe esni.
- Mindjárt itt lesznek a mentők…
Mentők.
Talán az az asszony is segítségre szorul…
- Fel tudsz vezetni engem anyukádhoz?
Matt csodálkozva ráemelte vöröslő szemeit, de végül bólintott. Remélni sem merte, hogy a férfi hajlandó lenne felmenni hozzájuk. Pedig mások előtt talán majd nem szidják le annyira…
- Akkor menjünk... Hogy is hívnak?
Matt, ha szipogva is, de azért csak felelt.
- Matt Johnson vagyok, az anyukám könyvelő, az apukám taxis.
- Oh. – A férfi egész meghökkentnek tűnt. - Én Jacob Hayers vagyok. Itt dolgozom nem messze..
Matt nem felelt. Amennyire elgémberedett tagjai csak engedték, megiramodott az ajtó felé. Előhalászta a zsebéből a kulcsot és a zárba lökte, aztán egész súlyával nekifeszült az ajtónak, de az így is csak nagyon lassan engedett. Jacob előzékenyen a segítségére sietett.
Fojtogatta a kétségbeesés és a düh.
Két kisgyermeke volt, a négy éves Jaqueline, és a másfél éves Ana, és egész egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy hogy akarhat valaki ártani egy újszülöttnek. A saját gyerekének… Nem, ez egyszerűen felfoghatatlan! Miféle állat, miféle szörnyeteg az, aki… aki…
Úgy összeszorította a száját, hogy belefájdult az állkapcsa. Csak Isten adjon neki erőt, hogy ne verje agyon azt a nőt, ha meglátja…!
Matt felvezette a másodikra, és amilyen halkan csak tudta, kinyitotta az ajtót. De nem volt elég halk..
- Matt?
- I-igen…
- Becsuktad a kuka fedelét?
Jacob nem várta meg, míg a fiú felel. Valósággal félre lökte az ajtóból, és berontott a szűk kis folyosóra, egyenesen a hang irányába.
Három lépéssel a konyhánál termett, és azonnal észrevette a nőt. Még mindig a földön ült, körülötte csak a megfeketedett vér... Jacob megszédült, és egy pillanat alatt elfogta a hányinger, hogy öklendeznie kellett. Matt csak ekkor ért mögé. Az asszony felsikoltott ijedtében.
- Ki a fene maga? Hogy meré…
Jacob szinte hallotta, ahogy a szíve egyre hevesebben ver, mígnem már meg sem tudta különböztetni egymástól a dobbanásokat. Hát persze, neki vigyáznia kéne magára, az orvosa is megmondta, csak semmi izgalom, csak semmi…
Megtántorodott, és csak a lélekjelenlétének köszönhette, hogy még idejében a pultra lökte a kabátjába csavart újszülöttet, mielőtt ájultan összecsuklott.
Döbbent, fullasztó csend.
Matt már sírni sem mert. Összeszorította a szemét, hogy az anyja véletlenül se láthassa a könnyeit. Attól mindig mérges lesz…
- Add ide a telefonomat.
Matt maga sem tudta, a félelemtől, a meglepetéstől, vagy még mindig a hidegtől remeg, de kapkodva engedelmeskedett. Kiszaladt az előszobába, és némi nyújtózkodás után lekapta a tükör alatti komódról a mobilt, aztán visszacsörtetett a konyhába, és a nő felé nyújtotta a készüléket. Az nem nézett rá, csak szó nélkül elvette tőle, és tárcsázott. Matt meredten figyelte minden mozdulatát. Először is, mert érezte, hogy most nagyon dühösek rá, másodszor, mert fogalma sem volt, mi folyik körülötte. A baba, az a sok vér, Jacob… Igazából Jacob hirtelen ájulása volt a leginkább természetes számára. Mattnek meggyőződése volt, hogy mindenki tart otthon fehér port, amit gondosan elzárnak a gyerekek elől, és aminek hatására nagyon furcsán kezdenek viselkedni az emberek – például elalszanak, és akkor nem lehet őket felébreszteni…
Arra eszmélt, hogy az anyja beszélni kezd.
- Zen. Mégiscsak haza kéne jönnöd. – Hirtelen, szinte haragosan szegte fel a fejét, és ránézett a fiára.
- Ez a kölyök mindent elcseszett.

Matt akkor rövid kis élete legborzalmasabb néhány percét töltötte a konyhában. Senki sem ordított vele, senki sem ütötte meg, de a mód, az a mérhetetlen megvetés és utálat, ahogy az anyja kiejtette a szót „kölyök”, egy életre beleégett a tudatába. Ahogyan az is, ahogy azt mondja.
- Egyszer bízok rá valamit, azt is elbassza.
Matt kétségbeesetten lehajtotta a fejét. Képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit.

Tizenöt évvel később Tokióban lőtték le, mert mindent pontosan úgy csinált, ahogy mondták neki.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés