- Valamit akkor is csinálnunk kell vele – jelentette ki Gerard türelmetlenül.
Csöndes egyetértést kapott válaszul. Mikey és Ray leszegett fejjel bólogatott, mert hát igen, valamit tenni kell, muszáj, mert ez már nem állapot. Azazhogy állapotnak éppenséggel állapot, csak hát tarthatatlan. Gerard várakozva nézett a barátaira.
- Ötlet?
Ray reménytelenül csak a fejét rázta, Mikey pedig unottan dőlt hátra a barna műbőr fotelben, tehetetlenül a karfára ejtve a karjait.
- Én a maradék esélyem is ellőttem nála tegnap.
Gerard sajnálkozva, és némiképp együttérzően is, megintcsak bólogatott.
- Jah, hát az nagyon nem jött be…
- Akkor jó ötletnek tűnt! – felelte Mikey önérzetesen. - Fene tudta, hogy nem csak bolond, de vak is!
Megint csend lett. Szomorú, a ki nem mondott szavaktól nehéz csend.
Pedig az egész csak egy telefonhívással kezdődött.
Néhány héttel azelőtt, hajnali fél nyolc körül Frank azzal verte fel Mikeyt, hogy akkor ugye nem felejtette el, hogy neki nem délre, hanem előtte fél órával már ott kell lennie a templom előtt? Mikey, akinek nem volt túl jó éjszakája, már ami az alvást illeti, elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte Franket, hogy mégis mi a jó büdös francról beszél?
Egy pillanatig csend volt a telefonban, aztán Frank, még tőle is szokatlanul dühös hangnemben visszakérdezett, hogy mégis, mennyit ivott az este? Mikey elhúzta a száját, de azért megmondta. És csak egy kicsit csalt a sörökkel, tényleg csak egy kicsit…
Frank erre nem túl illedelmesen elröhögte magát, és azt mondta, hogy akkor jobban jár, ha erőt vesz magán, és kijózanodik délre, ha akar még keresztapa lenni ebben az életben.
Mikey egészen biztos volt benne, hogy ő mindeddig nem tudott róla, hogy keresztapa akarna lenni. Egy ideig még elgondolkozva meredt a telefonjára, aztán elordította magát.
- Alicia!
- Mi van? – hallatszott a válasz valahonnan a fürdőszoba környékéről.
- Megyünk mi ma keresztelőre?
- Milyen keresztelőre?
- Bármilyenre.
- Kéne?
Mikey megint elgondolkozott ezen egy kicsit, de nem jutott semmire.
- Hány gyereke van Franknek?
Ez már kellően ostoba kérdés volt hozzá, hogy Alicia félig kész sminkkel is odahagyja a fürdőt. A kezét törülgetve trappolt keresztül a szobán, és meglehetősen lesajnáló pillantással mérte végig a férjét.
- Mondtam én, hogy elég lesz a piából, de ne hallgass rám…
Mikey türelmetlenül legyintett.
- Nem, nem érted! Hány gyereke van Franknek?
- Mégis inkább feküdj vissza…
- Csak egy számot mondj!
- Oké. Kettő?...
- És meg vannak keresztelve?
Alicia most már igazán furcsán nézett rá, mire Mikey diadalmasan az asztalra csapott.
- Tudtam!
- Szerintem tényleg feküdj vissza – jegyzete meg Alicia barátilag, némi szemrehányással a hangjában, azzal újra eltűnt a fürdőben, Mikey pedig lelkesen feltárcsázta Franket, hogy tudtára adja, szép próbálkozás volt, már majdnem be is vette, hahaha.
Frank ezúttal nem nevetett.
Nyersen és határozottan elküldte a jó édes kurva anyjába.
Mikey túlságosan is másnapos volt hozzá, hogy komolyan vegye a dolgot, de aztán délután Gerard hívta fel. Ijedt volt a hangja, de valahogy nagyon, nagyon szomorú is, ahogy azt mondta, Frank kórházban van, Mikey.
És valami nagyon nagy baj van vele.


Frank jókedvűen ébredt, mondhatni kipihenten. Nem is tudta már, mikor volt ilyen utoljára – vagy túl fáradt volt hozzá, hogy felébredjen, vagy Miles tényleg végigaludta az éjszakát… Frank ugyan sejtette, hogy ez utóbbi elég valószerűtlen egy néhány hetes csecsemő esetében, de hát Miles nyilván különleges…
Az ő fia, hát hogy is ne lenne különleges!
Az egyetlen furcsaság az volt az egészben, hogy a kisfiú nem volt a szobában.
Jamia viszont ott volt. Arcán halovány mosollyal futólag szájon csókolta a férjét, aztán a kezébe nyomta a frissen facsart narancslét, és megkérdezte, hogy érzi magát.
Frank furcsán nézett rá. Egyáltalán nem volt beteg, nem volt lázas, nem fájt semmije, sem most, sem tegnap, sem semmikor, olyan fittnek érezte magát, mint már nagyon rég. Ha most megint azzal jön, hogy…
Jamia azzal jött.
- Figyelj, Frank, az orvos azt mondta, hogy minden rendben.
Frank rámosolygott.
- Akkor megnyugodtál?
- Nézd, ez már nem rólam szól…
- Jam. Semmi baj. Érted?
- Akkor hazajössz velem?
Frank arcán átsuhant a harag árnyéka.
-Itthonvagyunk, Kicsim.
Jamia elsápadt egy kicsit, ahogy szóra nyitotta a száját, de aztán be is csukta. Igyekezett nem elsírni magát, legalább most nem, ezt a néhány percet kibírni… Frank fürkészően nézett az arcába.
- Figyelj rám… Jam… Jam, nézz a szemembe! – Jamia minden erejét összeszedve engedelmeskedett. Frank szeretetteljesen két tenyerébe fogta az arcát, és megint rámosolygott, biztatóan, és nagyon határozottan.
- Nincs semmi, de semmi baj, Kicsim. Érted? Minden rendben. Csak rosszat álmodtál.
Jamia érezte, hogy képtelen tovább visszatartani a könnyeit. Frank ezt látva mély sóhajjal magához húzta, és Jamia kétségbeesetten temette az arcát a jól ismert pulóver puha ölelésébe.
- Bár én álmodnék, Frank…


Gerard sosem a türelméről volt híres, és most sem hazudtolta meg magát. Nem különösebben rajongott a kórházakért, még ha ilyen barátságosak is, hogy fotelben ülhet az ember a váróban, nem műanyagszéken, terítővel letakart asztalka mellett, amin még virág is van… Nem, mindez Gerardot egy pillanatig sem akadályozta meg benne, hogy fel-alá járkálva dohogjon magában olyasmikről, hogy minek fizet az ember ennyit, ha egy órája egy nővér se dugta ide az orrát, nemhogy orvos…
Mikey még mindig a fotelbe roskadva bámulta a plafont, és egy szót sem szólt, még pislogni sem nagyon pislogott, és talán még Gerard sem tudta volna megmondani, merre járnak a gondolatai. Ray sem szólt semmit, hol Gerardot nézte, hogy Mikeyt, hol az óráját.
Ott sem kellett volna lennie. Persze, orvosi javaslat volt, hogy mindnyájan jelen legyenek, amikor Frank felébred az altatásból, hogy a lehető legkisebb trauma érje, de Ray ettől függetlenül tökéletesen tisztában volt vele, hogy egyáltalán nem kéne ott lennie. Az lenne a helyes, ha Jamia szépen megbeszélné vele a dolgokat, elmagyarázná, hogy pontosan mi történt, hogyan és miért, és akkor minden rendbe jönne. Annak ellenére, hogy mindezt már nem egyszer próbálták az elmúlt hetekben, és sosem jött be, Ray még mindig hitt benne, hogy a problémák egyetlen helyes megoldása, ha beszélünk róluk, és az egészen nyilvánvaló, hogy egy ilyen… fájdalmas és személyes ügyet egymás közt kell elintézniük, és semmi szükség rá, hogy más is fültanúja legyen a dolognak. Mindenkinek van magánélete…
Ray igazán szeretett volna ebben a pillanatban a saját magánéletével törődni, a saját problémáival, mert neki is voltak problémái, még ha saját maga előtt is tagadta őket néha. Másfelől viszont tudta, hogy ha tetszik, ha nem, tényleg egy nagy, boldog család ők négyen, vagy legalább is család, még ha nem is olyan boldog… És igenis szükségük van egymásra. És ha hirtelen ott termett volna egy nővér, egy orvos, vagy bárki, maga az Atyaúristen, és haza akarta volna küldeni őt, Ray képes lett volna ölre menni vele, csak hogy maradhasson.
Raynek sosem volt olyan egyszerű az élete, mint szerette volna.
Kisvártatva aztán nyílt az ajtó, és Jamia lépett ki rajta. Egyszerre fordultak felé, Gerard még a járkálást is abbahagyta, de nem szólt semmit. Látta a nő arcán, hogy sírt, és nagyon nem ezt akarta látni… Helyette Mikey tette fel a kérdést.
- Na?
Jamia szipogva megrázta a fejét.
- Tudtam.
Mikey megint a támlára ejtette a fejét, és bámulta tovább a fehér plafont.
Tudta, hogy nem az ő hibája az egész, de ez nem segített. Attól a perctől kezdve, hogy Frank felhívta azon a reggelen, valami végképp félresiklott. Talán már előtte is vakvágányon voltak, talán már akkor mindegy volt, talán nem is tehettek volna semmit Frankért, de Mikeyt ez nem vigasztalta.
Egy hétbe telt, mire Frank szóba állt velük, azok után, hogy egyikük sem jelent meg a fia keresztelőjén. Azon a keresztelőn, amire sohasem lehettek meghívva, mert nem is volt semmilyen keresztelő.
Franknek nem volt fia, akit megkeresztelhettek volna.
Mikey el sem tudta képzelni, min mehetnek most keresztül Jamiával, és nem is akarta. Ő csak azt látta, hogy Frank képtelen megbirkózni vele, hogy képtelen fölfogni a dolgokat, hogy menekül, amióta csak ismerte, most először. Most először fordít hátat a problémának, tudomást sem akar venni róla, és ő, Michael James Way, aki aztán tényleg az életét köszönheti annak az embernek ott a túlsó szobában, észre sem vette ezt. Egyszerűen nem vette észre időben, nem kapcsolt, és amikor végre rájött, mi folyik itt, akkor is a lehető legrosszabb módját választotta a segítségnek, az igazságot…
Mikey komolyan hitte, hogy Frank érteni fog a szóból. Hogy elég lesz leülni vele, átbeszélni a dolgokat, és akkor az segít.
Hát, nem segített! Mikey szorosan lehunyta a szemeit egy percre.
Nem lett volna szabad magára hagyniuk Franket. Tudniuk kellett volna, hogy ez már sok lesz neki. Hogy annyira ellentétes mindennel, ami az élete, a lénye része, hogy képtelen lesz segítség nélkül szembenézni vele; hogy nem bízhatják őt Jamiára, most az egyszer nem! Jamia nem segíthet neki, egyszerűen nem tud segíteni… Már akkor éreznie kellett volna ezt, akkor, reggel… És az Istenért, nem lett volna szabad megütnie tegnap!
Mikey borzalmasan érezte magát. Hiszen Frank nem tehet az egészről – olyan volt, mint a festő, aki nem látja a színeket. Mint a vak, aki csak elképzeli, milyen lehet a szivárvány… Azt látta, azt tudta, amit látni, tudni akart, és Mikey minden próbálkozása, a telefonhívások, a fényképek, a temetési papírok mind-mind csak azt bizonyították Frank számára, hogy a bolondját járatják vele. Iszonyúan dühös volt, még Jamiára is, de hát túl jó ember volt hozzá, hogy soká tartson a mérge, és hamarosan már ő volt az, aki a barátai épelméjűségéért aggódott – és ez volt benne a legrosszabb. Hogy egyáltalán nem tűnt háborodottnak…
Mikey gyűlölte magát azért a tegnapi pofonért. Frank csak segíteni akart neki. Azt hitte, hogy rajta kívül mindenki megbolondult, ezért hívta ki a mentőket. És talán igaza is volt. Talán ők a bolondok, mind …
Mikey már nem volt benne annyira biztos, hogy tényleg nem őrült meg.
Tegnap délután Franknél volt, mert Jamia nem merte egyedül hagyni őt a gyerekekkel, amíg a kórházban volt a leletekért. Ezt a kis kiruccanását nagyon okosan eltitkolta Frank elől – nem akarta felzaklatni… Szóval, Mikey gyakorlatilag egész délután ott volt, valami mondvacsinált ürüggyel a húspácolást illetőleg, Lilytől még egy maréknyi nyálas péppé csócsált csokissütit is kapott megőrzésre, és borzasztó hülyének érezte magát.
Miles szobájának a közelébe sem ment – de ami még furcsább volt, Frank sem. Mikey végül egy hosszú, az ikrekkel való kimerítő küzdelemben gazdag ebéd után úgy döntött, ez a gyógyulás jele lehet, és óvatosan megkérdezte, Miles szobája meddig lesz zárva. Frank rá se nézett, úgy felelt.
- Ja, csak a lányok miatt csuktam be. Imádják Milest, de Jam reggel magával vitte, tudod, milyen anyás. Ezek meg ha beszabadulnak oda…
Mikey megrendülten nézte még egy pillanatig, és úgy érezte, menten elsírja magát, de végül összeszedte magát. Ennél jobb alkalma nem lesz…
- Frank, tudom, hogy nehéz ezt elfogadni, de Miles…
Elakadt, mert Frank úgy nézett rá, hogy tokára forrt a szó. Minden benne volt abban a pillantásban, féltés, könyörgés, aggodalom, és Mikey megértette, hogy Frank nem akarja hallani a mondat befejezését. Nem azért, mert akkor szembesülnie kéne valamivel, amire képtelen még csak lehetőségként is gondolni – hanem mert nem akarja őrültnek tekinteni őt. Nem akarja elfogadni, hogy az egyik legjobb barátja beteg. Hogy baj van a fejével…
Frank mindent az ellenkező oldalról nézett, és hitte is, hogy amit mond, amit lát, az maga a valóság. És pontosan azt tette, amit vele tettek – próbálta ésszerűen kezelni a helyzetet, próbált nem gondolni rá, mi lesz, ha nem sikerül, hogy ha így folytatják, annak bizony zártosztály lesz a vége. Mintha abban hinne, ha nem tekinti problémának a problémát, akkor magától elmúlik majd… Próbált normálisan viselkedni a barátaival, mintha nem történt volna semmi, közben pedig éreztetni velük, hogy számíthatnak rá, hogy nem hagyja cserben őket. Úgy beszélt velük, mint azelőtt is mindig, igyekezett, hogy ne lássák rajta az aggodalmat, az értetlenséget, hogy minden olyan legyen, mint régen. Hátha akkor visszakattan valami a fejükben, és tényleg olyan lesz minden, mint régen…
Mikey pedig pontosan ezért nem volt már biztos semmiben. Ennyi erővel ő maga is megőrülhetett. Hallucinál. Ki tudja, mióta… Az egyetlen megnyugtató az volt a dologban, hogy ha így van, akkor mindenki más is megőrült, Gerard, Ray, Jamia, az orvosok, az ápolók… Vagy talán csak ezt is képzeli…?
Jamia halkan sírdogálva lehuppant Ray helyére a másik fotelbe, a karfára űzve a férfit, és hangosan trombitálva kifújta az orrát. Gerard türelmetlenül toporgott előtte.
- De mit mondott?
- Csupa zagyvaságot – szipogta Jamia. – Azt… azt hiszi, otthon van…
A három fiú összenézett.
- Azt mondta, hogy minden rendben lesz, hogy csak… hogy én csak… hogy én álmodtam rosszat…
Jamia megint az orrát fújta, Gerard pedig szemrehányó pillantást vetett az öccsére. Ő is hallott arról a pofonról, természetesen az első volt, akit Mikey felhívott a kórházból, hogy Franket benntartották éjszakára, és Gerard meg volt győződve róla, hogy az egész Mikey hibája. Nem lett volna szabad akkor leállnia vitatkozni Frankkel, amikor Jam nincs ott. Hát persze, hogy Frank kihívta a mentőket, mikor a legjobb barátja rejtélyes okokból azt próbálja bemagyarázni neki már hetek óta, hogy nincs is fia, hogy meghalt… Féltékenység volna, amiért Alicia nem képes teherbe esni…? Mikey persze egyre csak dühösebb lett, amivel megijesztette a lányokat, ezért Frank megpróbálta kitenni a szűrét, de ő persze nem ment el – nem merte volna magára hagyni Franket, így hát annak nem maradt más választása, mint vagy a mentők, vagy a rendőrség. Hát akkor már inkább a mentők…
Mikey akkor ütötte meg, amikor megpróbálta rávenni őt, hogy szálljon be a mentőautóba.
Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a sofőrnek ismerős volt Frank, emlékezett rá, hogy idegösszeroppanással vitték be néhány héttel ezelőtt, és volt már annyi rutinja, hogy tudja, az ilyet nem heveri ki az ember olyan gyorsan, úgyhogy Frankből hamar beteg lett.
Persze esze ágában nem volt kórházba menni, ott volt a két gyerek a lakásban, tökegyedül, akikre épp egy nyilvánvalóan zavarodott elméjű Mikey készült vigyázni, akinek nincs is gyereke… A mentősök kénytelenek voltak a hordágyra kötözni, míg hat a nyugtató, különben darabokra törte volna a mentőautót is. A kórházban aztán újabb adag nyugtatót kapott, de az sem használt sokat. Aztán amikor Jam is befutott végre, sápadtan, halálra rémülten, és kiderült, hogy Frank gyakorlatilag nem is aludt az elmúlt hetekben, az orvos azt mondta, muszáj pihennie, különben sérülhetnek az idegpályák, maradandó károsodást okozva az agyában. És most, tizennyolc órai ájultság után már azt sem ismeri fel, hogy nem otthon van… Gerardnak tényleg meggyőződése volt, hogy az az ütés az oka az egésznek. Egyszerűbb volt így. Legalább talált valami okot is, még ha elég valószínűtlennek tűnt is, hiszen Frankkel már azelőtt sem volt minden rendben…
Jamia még mindig szipogott, és ő semmit sem tudott kezdeni vele. Gerardot hirtelen elborította a harag.
- Najó, ebből elég volt! – jelentette ki magabiztosan, szinte fenyegetően, azzal fogta magát, és a többiek megrökönyödött tekintetével kísérve kopogás nélkül rontott be a kórterembe.
Frank épp a gatyáját húzta, amikor nyílt az ajtó. Felkapta a fejét, arcán rögtön elömlött a jól ismert, boldog mosoly, ahogy meglátta őt, de azért egész meglepettnek tűnt.
- Szevasz öreg! Hát te meg?
- Beszélnünk kell – jelentette ki Gerard, és becsukta maga mögött az ajtót, aztán maga alá húzta a legközelebbi kórházi széket. Frank már egyáltalán nem mosolygott, ahogy visszahuppant az ágyra.
- Figyelj, ha Jam…
- Nem Jamiaról van szó. Egyedül rólad van szó.
Frank arca elsötétült.
- Ne kezdjük ezt megint, Gerard. Jamia így is kivan már a hülyeségeitek miatt.
- Jamia miattad van ki, te idióta!
Frank szemében megvillant valami, de Gerard nem vette észre. Egy fokkal higgadtabban folytatta.
- Nézd. Tudom… vagyis nem tudom, milyen pokoli nehéz ez, és nem is…
- Fejezd ezt be! – csattant fel Frank olyan metsző hangon, amit még Gerard sem hallott tőle a tíz év alatt. – Mi a faszom ütött belétek?!
- A fiad meghalt, Frank!
Ösztönösen húzódott hátra, mert azt hitte, Frank menten nekiesik, de legnagyobb meglepetésére a fiú csak reménytelenül leszegte a fejét. Egy percig csend volt.
- Ide figyelj, Gerard – mondta lassan Frank. – Elég sok szart csináltunk már végig együtt, igaz?
- Igaz. Éppen ezért…
- Éppen ezért most is hallgass meg. Megígéred?
- Én eddig is mindig…
Frank felpillantott rá.
- Megígéred? - Gerard bólintott.
- Megígérem.
- Köszönöm.
Egy pillanatra megint csend lett, mintha Frank nem tudná pontosan, hogy mit is akar mondani.
- Elég… húzós volt ez az utolsó pár év nekem. Se koncert, se semmi, valamivel le kellett foglalnom magam, és… szóval, megismertem pár embert. A barátaim, tudod? Megbízom bennük.
Gerard nagyon, nagyon közbe akart szólni, de türtőztette magát. Frank lassan folytatta.
- Elég… elég jól ismerem őket, Gerard, és… Az a helyzet, hogy szerintem lenne köztük, aki tudna segíteni…
- Akkor mire vársz?!
Frank megint ránézett.
- Ez nem rajtam múlik, Gerard. De hidd el nekem, könyörgöm, hidd el, hogy tudnak segíteni! Talán csak egy pár gyógyszer, és kész, nem kell mindjárt az elmegyógyba vonulnod…
Gerard nem is tudott megszólalni hirtelen.
- Beszélek velük, tényleg megbízhatóak, nem fognak beköpni a sajtónál. Nem tudom… Nem tudom, mi történt, hogy mi bajotok van, hogy összevissza hallucináltok mindenféle baromságot, de nekem ebből elegem van, érted? Jamia teljesen kivan miattatok, a….
- Frankie.
Frank figyelmesen nézett Gerardra, egyenesen a szemébe, és egyáltalán nem volt ködös vagy zavart a tekintete.
- Nézz körül, Frankie. Mit látsz?
Frank arcán átsuhant az értetlenség árnyéka.
- Mi?....
- Mondd el, mit látsz magad körül!
Frank végre megértette. Nagyon, nagyon szomorúan nézett Gerardra. A fiú a háta mögé bökött.
- Ajtó.
Frank reménytelenül bólintott.
- Ablak. Lámpa. Ágy. Igaz?
- Igaz.
- Miért egyszemélyes az ágy, Frankie?
- Pontosan tudod, hogy…
- Jamia miért nem aludt veled az éjjel?
- Sosem alszik velem! Tudod, hogy… - Frank elfordította a fejét. – Tudod, hogy nem volt olyan sima szülés, mint terveztük, és… félti a kicsit. Ott alszik nála, mióta csak hazahoztuk a kórházból…
- Nem hoztátok haza, Frank – felelte Gerard szomorúan.
- Gerard…
- Hol van? Ha igen, akkor hol van?
- Alszik.
- Hol van? – makacskodott Gerard. – Mutasd meg!
Frank arca megkeményedett.
- Hányszor akarod még végigcsinálni ezt velem, mi?
- Ahányszor csak kell!
- Tegnapelőtt ott voltál, láttad, hogy milyen nehezen aludt el, nem…
- Nem voltam nálatok tegnapelőtt, Frank.
- Azt istenit, Gee, hívd föl a haveromat, könyörgöm, remek ideggyógyász…
- Nem voltam nálatok, Frank!
Csend. Aztán Frank halványan, keserűen elmosolyodott, és Gerard háta mögé mutatott.
- Ajtó. A nappaliba vezet.
- Nem aka…
- Ablak. A kertre néz. Ott tartottuk a lányok első szülinapját, Cherry magára rántotta a terítőt, söröstül, mindenestül.
- Istenem, Frankie…
- Lámpa. Most vettük, mert Jam szerint jobban megy a kanapé színéhez… Ágy… Milyen?
Gerard megzavarodva meredt rá.
- Milyen az ágy, Gerard? Milyen színű?
- Fehér.
- Nem, Gerard.
Frank, arcán ugyanazzal a halovány, szomorú mosollyal, leengedte a kezét. – Nehéz tölgyfaágy, a jobb hátsó lábán hibás a fa, későn vettük észre, hogy csupa göcsört, és nincs lecsiszolva rendesen, de Jamianak annyira tetszett, hogy...
- Ez egy fehér kórházi ágy, Frank.
Frank arcán észrevehetetlenné vékonyodott az a mosoly, átadva helyét valami különös, lemondó keserűségnek.
Hosszan nézték egymást, szomorúan, mégis valahogy reménykedve, hogy a másik egyszercsak megadja magát a nyilvánvaló ténynek, hogy tévedett. Hogy ez csupán csak egy tévedés…
- Mutatok valamit – mondta végül Gerard halkan, és feltápászkodott a székéről. Valahogy nehézkesnek tűnt minden mozdulata, szemmel láthatólag nehezére esett rászánnia magát, hogy felkeljen. Frank némán követte őt, ki az ajtón, a váróterem néma csendjébe.
Jamia már nem sírt, nedves szeme hatalmasra tágult a meglepetéstől, ahogy meglátta a férjét. Ray felegyenesedett, várakozva, egyszersmind védelmezően is húzódva közelebb Mikeyhoz. Az nem mozdult, épp csak egy pillantást vetett Frankre, aztán megint lehunyta a szemét. Nem lett volna képes a szemébe nézni, azok után, ami tegnap történt, most biztosan nem… Frank azonban úgy tűnt, hogy bár egy kicsit zavarban volt a fogadóbizottság miatt, azért örül neki, hogy ott találja a fiút.
- Sziasztok…
Jamia rögtön felpattant, és félig értetlenül, félig hálásan nézett Gerardra, miközben egész Frankhez simult. Gerard alig észrevehetően megrázta a fejét. Jamia csalódottan összeszorította a száját, Frank viszont nem vette észre.
- Hé, Mikey…
Mikey mérhetetlen nagy kínok árán rávette magát, hogy ránézzn a barátjára. Frank nem tűnt mérgesnek.
- Jól vagy, haver?
- Persze – felelte Mikey. Frank halványan rámosolygott.
- Jó. Az… Az orvos mit mondott?
Mikey hevesen megrázta a fejét, és kimondhatatlanul hálás volt, amiért Gerard nem hagyott időt neki a válaszra.
Frankhez fordult, és újra feltette a kérdést.
- Most mit látsz?
- Pontosan tudod, hogy mit látok, Gerard…
Jamia ijedten nézett hol az egyikre, hol a másikra.
- Mondd el! – követelte Gerard. Frank dühösen lökte odébb magától.
- Menj a picsába!
- És az orvosok? És az ápolók? A…
- Itt nincsenek orvosok, Gerard!
- És hol van a lépcső? Hol van Miles szobája, hol vannak a lányok…
- Pofa be! – mennydörögte Frank, és kis híja volt, hogy neki nem ment Gerardnak. – Az Istenért, én csak segíteni akarok!
- Én is!
- Akkor húzz el egy dokihoz, mielőtt még kárt teszel valakiben!
Jamia csitítgatva megpróbálta a legközelebbi fotelhez húzni, de Frank oda se nézve lesöpörte magáról a kezeit.
- Nem érdekel, hogy kihez mész vagy nem mész, de amíg ide, a kezembe nem adnak egy papírt, hogy semmi bajod, addig felejtsd el, hogy még egyszer a közelébe engedlek a családomnak! Világos?! És ez rád is vonatkozik! – Vadul fordult Mikey felé, aki dermedten bámult rá a fotelből. Egy arcizma sem rándult, bár úgy érzete, minden szó, minden hang kettétépi a szívét. De hát jogos. Ő az oka, hogy most itt vannak, egyedül ő... Mikey szerette volna, ha ez igaz lenne.
Frank még folytatta volna az ordibálást, de Ray megelőzte. Felállt, kézen fogta Franket, mint valami kis óvodást, hogy magára vonja a figyelmét, aztán azt mondta.
- Gyere, mutatok valamit.
Frank vadul kitépte magát a kezei közül.
- Lófaszt mutogattok nekem bármit is!
- Frank…
- Hagyjatok békén, világos?! Csak kopjatok le, és kurvára hagyjatok békén!
Ray erőteljesen újra megragadta a kezét, úgy súgta a fülébe.
- Hagyd a francba. Nincs értelme.
Frank még mindig villámló szemekkel, gyanakodva nézett fel rá, de Ray nem várta meg, míg egész magához tér.
- Gyere, Frank, húzzunk innen.
- Minek?
- Hogy mindenki lehiggadjon egy kicsit – felelte Ray nyugodtan.
Ez használt, vagy legalább is Frank hajlandó volt követni Rayt a kocsihoz.
Raynek nem nagyon volt szokása belefolyni a mások ügyeibe, és most sem tette. Olyannyira, hogy Frank nem lehetett biztos benne, melyikük pártján áll? Jobban mondva… Ő is megbolondult-e, vagy ez csak valami genetikai szarság a Way-családban? Amivel sikeresen az őrületbe kergetik őt is, meg Jamiát is…
Frank remélte, hogy legalább az ikrek nem ébredtek fel az iménti ordítására. Ettől a gondolattól máris elszégyellte magát egy kissé.
Istentelenül hosszúnak tűnt az út Ray fekete Taurusáig, de ahogy beszállt, Frank máris úgy érezte, mint aki csak most jut levegőhöz az örvény után. Szerette volna megkérdezni, hogy hová mennek, vagy valami, de nem merte. Ray valahogy túlságosan is szomorúnak tűnt hozzá, hogysem fontolóra vehesse, hogy vele van… Nem akart belegondolni, mi történhetett a barátaival. Nem akarta tudni. Csak azt akarta, hogy vége legyen végre!
AZ üvegnek döntötte a fejét, és csöndesen bámulta az orra előtt elsuhanó házakat. Az agya kikapcsolt, nem figyelte, merre mennek, és titokban örült, hogy Ray sem szól semmit.
Pedig akart.
Ray szeretett volna beszélni, valami olyat mondani, ami segíthet. Amivel végre megtörik a jég. Mert a problémákról beszélni kell, máshogy nem lehet megoldani őket… De Frank kirohanása még neki is egyértelművé tette, hogy ez most már kevés.
Annyira szerette volna visszaforgatni az időt, mint még soha. Csak addig, amíg Jamia még jól van. Aztán kimerevíteni a pillanatot, azt se bánta volna, ha minden mozdulatlanságba dermed, ha tényleg megáll az idő. Frank számára úgyis áll…
Azt hiszi, három hete boldog, háromgyerekes apa, holott… Holott valójában négy hónap telt el azóta, hogy Miles megszületett. A fák már régen kopaszak, délben is elkél a kabát, és hajnalban már nem a harmat, hanem a dér csillog a kertekben a fáradtzöld leveleken. Ez a valóság. És Frank az egyetlen, aki az elmúlt nyárban ragadt, aki legszívesebben még mindig pulóver nélkül mászkált volna az utcán, és Raynek fogalma sem volt, hogy nem kapott még tüdőgyulladást?
Remélte, hogy nem lesz különösebb baj abból, hogy engedély nélkül elhozta Franket a kórházból. Egyszerűen csak kisétáltak az ajtón, mint a filmekben… Most pedig be kell sétálniuk egy másik, sokkal borzalmasabb kapun…
A kapu sorompóval lezárt nyílás volt a két ember magas téglafalban, takaros kis őrbódéval meg egy baseball-sapkás portással, aki odabiccentett nekik, ahogy áthajtottak a fekvőrendőrön. Ray gyors pillantást vetett Frankre, de a fiún egyelőre nyoma sem látszott a felismerésnek; úgy tűnt, fel sem fogja, hogy mi történik körülötte.
Ray jobbra fordult, egy félig kopasz fákkal szegélyezett, széles útra. Kétoldalt, a fák közt rendezett sorokban barna és aranyszín levelekkel borított sírok álltak, a fehér, vörös, vagy éppen fekete, faragott kőtömbök lábainál az éjszakai fagytól dermedt virágok, hevertek, csak néha bukkant fel egy-egy imádkozó alak, akik meg sem rezzentek az autó hangjára. Ray nyelt néhányat, mert érezte, hogy valami nagyon szorongatja a torkát, de kitartóan vezetett tovább, magában számolva a métereket. Még harminc…. még húsz… még tíz…
Ray az út szélére kormányozta a kocsit, a kerekek finom susogással gördültek át a halott leveleken.
- Megjöttünk – mondta, amikor végre leállította a motort egy foltos törzsű öreg platánfa alatt. Nem kapott választ.
- Frank… Frank!
Frank végre felrezzent.
- Hm?
- Megjöttünk.
Frank egy kissé mintha megzavarodva nézett volna körbe, és Ray biztos volt benne, hogy most ugyanazt látják mind a ketten. Ezt az egyet már kitapasztalták – ha valami váratlan történik, eltűnik a jól bejáratott mesét tápláló meghitten ismerős környezet, akkor egy pillanat alatt szertefoszlik Frank álomvilága is. Igaz, ez még nem garancia rá, hogy valóban fel is fogja, mi történik körülötte – úgy szövi a meséjét, hazugságokból, félreértésekből, hogy egyszerűen nem vesz tudomást olyan dolgokról, amik megzavarhatnák a mintát.
De hát ez az utolsó esély, az utolsó lehetőség, hogy valamivel kizökkentsék ebből a végzetes körből; és Ray előre gyűlölte magát az elkövetkezendő percekért. Órákért. Napokért, hetekért, évekért…
Kiszállt az autóból, talpa alatt megzörrent az avar. Megborzongott, mert hűvös volt a szél, és valahogy kísérteties is, - valahonnan messziről elhaló harangszót sodort magával, olyan halkan, hogy Ray nem is lehetett biztos benne, hogy valóban hallja-e? Frank kedvetlenül követte a példáját, és ő is kiszállt.
- Minek hoztál ide? – kérdezte mérgesen, de ahogy Ray felé fordult, látta rajta, hogy valójában inkább ideges.
- Itt csend van, Frank.
A fiú nem felelt, csak zsebre vágta a kezeit. Hirtelen nagyon fiatalnak tűnt a kapucnis pulcsijában, amit mindig Jamia erőszakolt rá, pont olyannak, mint tíz évvel azelőtt. Nem nézett rá, de Ray mégis tudta, hogy egyre idegesebb.
- Minek hoztál ide? – ismételte Frank dühösen.
- Azt hittem segít.
- Egy kurva temető?!
- Engem megnyugtat.
- Utálom a temetőket!
Ray tudta, hogy ez nem igaz. Négy hónappal ezelőttig nem volt igaz.
És ki van zárva, hogy Frank ne tudná ezt. Akkor nem változott volna semmi.
Ray barátságosan hátba veregette a barátját, azzal megindult a sorok közt, az avart rugdalva a lábai előtt. Tudta, hogy Frank így is követné, egy darabig legalább, de a biztonság kedvéért azért csak átkarolva tartotta a vállát, és nem is hiába. A fiú egyre kedvetlenebbül bukdácsolt a levelek közt megbúvó kövek és gyökerek közt, és érezhetően egyre idegesebb lett. Remegett, és Ray hallotta, hogy félig-meddig félhangosan szitkozódik magában. Aztán egyszercsak végképp megmakacsolta magát.
- Baszdmeg, Ray, mi a francot keresünk mi itt?!
Ray még erősebben szorította a vállát, mert Frank most már egyáltalán nem akarta követni.
- Engedj már el, baszod! Hallod?! Engedj már el, Ray, a kurva istenit, engedj már el!
Hirtelen fordult sírósra a hangja, és Ray rádöbbent, hogy nem ideges – fél.
Elengedte a fiú vállát, és egyedül ment tovább még vagy öt métert, egy fekete bazaltkőből faragott sírtömb előtt állva meg, onnan nézett vissza Frankre. A fiú arca sápadt volt, mintha nem is lenne benne vér, és Ray nem volt biztos benne, hogy oda fog menni hozzá.
Nem is tette.
- Gerard szerint ide Miles neve van írva – mondta Ray.
Frank megrándult, de aztán elfordította a fejét, elnézett a sírok fölött, és megvonta a vállát.
- Mer’ egy beteg állat.
Hallgattak. Ray nem tudta, hogy mit mondjon. Azt hitte, ha a beszéd nem, akkor legalább a temető használ majd. Hogy itt könnyebb lesz rávenni Franket, hogy végiggondolja a dolgokat. Hogy talán itt kénytelen lesz emlékezni…
- Megnézed?
- Minek?
- Hogy… hogy tudd. Hogy mi van ráírva.
Frank nem felelt, mire Ray hozzátette. 
- Valamit mondanunk kell majd Gerardnak.
Frank nem mozdult, nem is nézett rá, és Raynek fogalma sem volt, hogyan vegye rá, hogy közelebb jöjjön. Pedig közelebb kell mennie…
- Nem fog hinni neked, ha nem tudod bebizonyítani, hogy mi van a síron.
- Asszed, érdekel?
Ray lepillantott a sírra. A virágokat rég elhordták már róla, a fényesre csiszolt, fekete kőbe vésett két szón kívül semmi sem volt rajta, még az évszám sem.
- Te tényleg nem emlékszel…?
- Nincs mire emlékezni! – ordította Frank, olyan hangerővel és olyan váratlanul, hogy Ray ilyen távolságból is összerezzent.
- Pedig sírtál.
Frank végre ránézett, de még mindig nem szólt semmit. Ray erre odahagyta a sírt, és megindult felé, hogy ha kell, erőnek erejével rángassa oda, de Frank ezúttal meg sem próbált ellenállni. Hagyta, hogy Ray megint kézen fogja, és még akkor sem szólt semmit, amikor már mindketten ott álltak a fekete kőtömb előtt, és bámulták az aranyszínű betűket.
- Tényleg nem emlékszel? – kérdezte Ray halkan, de nem kapott választ.
- Mindenki itt volt a temetésen, Frank, mindenki, még Bob is, és te azt mondtad neki, hogy örülsz, hogy eljött.
Frank nem reagált, csak meredten bámulta a fia nevét a lábai előtt.
- Muszáj emlékezned rá, érted, muszáj! Jamia nem bírja már ezt tovább, azt hiszi, hogy az ő hibája, érted?! Hogy őt hibáztatod, retteg, minden pillanatban, hogy mikor kattansz be teljesen, közben meg állandóan a kezében érzi azt a pici súlyt, ahogy a kezébe adták a szülőszobán, tudod? Csak néhány perc volt az egész, Jamia elmondta, hogy csak néhány perc, sírt, aztán egyszerűen csak megállt a szíve, ott halt meg a kezei közt, Frank, és senki nem tehet róla! Senki, se te, se Jamia, se az orvos, érted? Egyszerűen csak megállt a szíve! Soha nem vittétek haza a kórházból, soha nem feküdt az ágyában, Frank, egyszerűen csak…
- Ray.
Ray elakadt. Frank hangja furcsán nyugodtan csengett, de nem emelte fel a fejét.
- Pocsék apa vagyok, tudod?
- Dehogyis, Frank, az istenért, nem tehetsz róla! Senki sem tehet róla, ez a lényeg, egyszerűen csak…
- De igen. Pocsék apa vagyok. Egyszerűen pocsék.
- Frank…
- Még csak virágot sem hoztam neki, Ray.


Lassan peregtek a hetek, és úgy tűnt, lassan minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Frank nem emlegette többet Milest, nem volt több fantom-látogatás, keresztelő-meghívó, sem semmi hasonló. Rendesen eljárt a pszichológushoz Jamiával, és bár a gyógyszereknek hála ugyan eltompult egy kicsit, de nem hitte többé, hogy másutt van, nem voltak hallucinációi, és nem állította többé, hogy Mikey bolond. Jamia mégsem volt nyugodt.
Érezte, hogy valami nem stimmel, és ez az érzés olyan hatalmas, olyan félelmetes volt, hogy nem is mert a mélyére ásni. De pokollá tette minden napját; nem tudta volna megmondani, honnan, miért, de tudta, hogy valami készül, valami rettenetes, valami borzalmas dolog… Aztán beköszöntött a december, a maga ajándék-őrületével, és Frank rábeszélte őt, hogy adják le a kölyköket Gerardéknak, úgyis olyan jól elvannak Bandittel, ők meg menjenek el egy kicsit, csak úgy kettesben, bevásárolni, mászkálni, szórakozni. Mert hát most van karácsony, ez különleges kimenő, nem kell igazodni a bébiszitterhez, nincs sem fellépés, sem stúdiózás, csak egy kis lopott nosztalgia, hogy milyen volt, amikor még gimisek voltak, és az utcákat járva röhögcséltek a jövőt tervezgetve. Jamia persze boldogan belement.
Lindsey hat körül jött a lányokért, és nem is maradt soká, épp csak bepakolta őket az autóba, és már mentek is. Jamia sokáig integetett utánuk, egy kissé keserédes mosollyal az arcán, mert hát a fenébe is, ez az első este, hogy úgy igazán magára hagyja őket… Persze, eddig is ellógtak már egy-egy órácskát a szülői szerep elől – Frank meg is őrült volna, ha mostantól tényleg ő lett volna az Apuci -, de most Karácsony volt, mindenütt fények és mosolyok ragyogtak, mindenütt ugyanazok a dalok szóltak a rádiókban, odakint szakadt a hó, a kávézók megteltek beszélgető párokkal, az utcákon a sült gesztenye és a karácsonyi sütemények illata érződött, és az egész tökéletes volt, egyszerűen tökéletes!
Jamia azzal a szilárd meggyőződéssel csukta be az ajtót maga után, megborzongva a jóleső melegben, hogy hónapok óta ez lesz a legjobb estéje. Éjszakája… Mit vegyen fel? Már éppen azon volt, hogy megkérdezze Franket, amikor a férfi felbukkant a nappali ajtajában.
- Jam!
- Figyelj, mit vegyek fel?
- Majd kitalálod. Előbb meg kell beszélnünk valamit.
Jamia nem tudta, hogy az izgalomtól, vagy a félelemtől szorul-e el a torka? De azért csak követte Franket, aztán lehuppant mellé a kanapéba, rutinosan odébb söpörve maga alól egy sárga kiskacsás plüsscsörgőt. Cherry imádta, pedig rég kinőtt belőle…
- Figyelj Kicsim. – kezdte Frank komolyan. – Nem fogok hazudni. Milesról van szó.
Jamia úgy érezte, mintha hirtelen kihűlt volna a szoba.
- É-én nem akarok beszélni róla…
- Muszáj lesz.
Jamia felugrott, de Frank számíthatott rá, mert időben elkapta a karját.
- Tudom, hogy… Jam… Jam! Jamia figyelj ide végre! – Elkapta a felesége állát, durvábban, mint akarta, hogy maga felé fordítsa az arcát. Jamia szemében őszinte rettegés csillogott. Ez némileg észre térítette Franket. Szeretettel megcirógatta a nő arcát, aztán bátorítóan megszorította a kezét.
- Tudom, hogy nem hiszel nekem, de azt akarom… azt szeretném, hogy meghallgass. Oké?
Jamia remegve bólintott. Mi mást tehetett volna?
- Hihetetlen lesz, amit mondok. Abszurd, elképzelhetetlen, felfoghatatlan, de igaz. Tudod, hogy nem hazudnék neked. Ugye tudod?
Jamia már bólogatni is képtelen volt. Jéggé dermesztette a félelem. Frank így is kiolvashatta s tekintetéből a választ.
- Mindent megtettem, amit akartatok – kezdte Frank –, bevettem minden szar mérget, voltam minden kibaszott kuruzslónál, beszéltem és hallgattam, amikor kellett, de ez nem mehet így örökké… Nem tudom, mire megy ki az egész, hogy ki csinálta, vagy miért… Tényleg nem tudom. De azt tudom, hogy Miles különleges.
Frank elhallgatott egy pillanatra, és mélyen a felesége szemébe nézett.
- Tudom, hogy mit láttam. És tudom, hogy te soha nem láttad, de attól még így van. Miles nem halt meg.
Jamia aprót sikkantott, inkább az iszonyattól, mint a félelemtől – a felismeréstől, hogy Frank tényleg megőrült. De a férfi még mindig nem engedte el a kezét.
- Tudom, hogy most nem hiszed el, de most az egyszer, a kurva életbe, most az egyszer meg kell bíznod bennem, érted? Tudom, hogy mit csinálok. De egyedül nem bírom tovább. Érted?
Jamia arcán már csak a szín tiszta rettegés tükröződött, és Frank akkor már tudta, hogy minden hiába. Minden… De most már nem hátrálhat meg, amíg egy szikrányi kis esély is van rá, hogy Jamia mégis megérti, mi folyik itt. Hogy Miles él. Soha nem is volt halott. És talán soha nem is lesz.
- Nem érdekes, hogy elhiszed-e, vagy nem. Hogy bárki elhiszi-e, amit most mondok. Érted? Nem érdekes. De ha szereted a fiadat, akkor tudod, tudnod kell, hogy különleges. Nem olyan, mint te vagy én. És el kell döntenünk, hogy mi legyen vele. Utánanéztem, van Amerikában olyan intézet, amelyik foglalkozik a hozzá hasonló gyerekekkel. Különleges gyerekekkel. Beszéltem az igazgatóval, Charles Xavier a neve, ha ez mond valamit, és vállalná Miles nevelését. Még fizetnünk sem kell érte.
Megint elhallgatott, és Jamia tudta, hogy mi következik. Egyszerűen tudta.
És Frank szemében újra fellobbant az a különös, őrült fény, amit annyira igyekezett elrejteni az elmúlt hónapokban, és ami most elementáris erővel tört ki belőle, ahogy végre, végre kimondhatta a lényeget.
- Jam… Miles láthatatlan!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés